A szarvasgomba földjén

Horvátország = tengerpart. A legtöbbünk fejében ez az egyenlet él, holott déli szomszédunk legészakibb vidékén, az Isztriai-félszigeten számos felfedezésre váró, gyönyörű táj és látnivaló rejtőzik.

Fido kutya majd’ kibújik a bőréből. Ugrándozik, fel-alá rohangál és közben vidáman csahol, mert a gazdája, Miro kezében megpillantott kicsi ásóból arra az örömteli következtetésre jutott, hogy gombavadászat következik. És ugyan mi tenne boldogabbá egy szavasgombász-kutyát, mint az a kilátás, hogy hamarosan kedvenc zsákmánya után kutathat az erdőben?

A koromfekete Fido – akárcsak sok száz foltos szőrű társa – az Isztriai-félsziget szarvasgomba-fővárosában, Motovunban éli a munkakutyák dolgos életét. Ha végigsétálunk a hegytetőre húzódott, velencei hangulatú kisváros fehérre kövezett, szűk utcáin, mindenhonnan vidám vakkangatás hallatszik: errefelé nincs olyan ház, ahol ne tartanának egy-két, de inkább még több, gombakutatásra betanított kutyát a hátsó udvarban. A Hollandiából idetelepült Ronald Geul feleségével például nem kevesebb, mint tizenkét ilyen hasznos jószág büszke gazdája. Mint mondja, a kutyák jóval könnyebben betaníthatók, mint a Franciaországban hasonló célra használatos disznók, ráadásul az a nagy előnyük is megvan, hogy a zsákmányukat nem falják fel. A holland fiatalember egyébként a Barbakan étterem tulajdonosaként is a szarvasgombából él. Ennek a föld alatt rejtőző különlegességnek a kedvelői ugyanis messze földről elzarándokolnak ide, amióta 1991-ben Motovun mint a világ legnagyobb (1,3 kg-os) szarvasgombájának lelőhelye bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe.

Miután olvasmányélményeimben többnyire pénztől duzzadó zsebű, ínyenc franciák várják türelmetlenül a szarvasgomba-szezont, én sem akarom kihagyni a lehetőséget. A híres delikátesz külseje nem sok jót ígér, formátlan, rücskös fekete héjú, jellegzetes illatú gumó, amelyet speciális kis gyaluval szelnek hajszálvékonyra, sós és édes ételek tetejére egyaránt. Első nekifutásra tagadhatatlanul érdekes íze van, de úgy érzem, nem ez lesz a kedvenc csemegém. Alighanem erre mondják Mikszáth-nál, hogy mit ért a paraszt az uborkasalátához, ám a reményt nem adom fel: a szakértők szerint ha többször kísérletezünk, rákaphatunk az ízére. Annál jobban ízlik a többi helyi specialitás, a vadon termő zöld spárga, a parasztgazdaságokban készülő sajt, sonka, és az olasz minestronéra nemcsak nevében emlékeztető zöldségleves, a minestra. Mindehhez a vidék híres borát kínálják, amelyből – akárcsak a szintén helyben készülő olívaolajból – vásárolhatunk is a környékbeli gazdaságokban.

Az Isztriai-félsziget vendégei azonban nemcsak az ínyencekből verbuválódnak. Sajátos arcú, gyönyörű táj ez, csupa aprócska, hegytetőn fészkelő településsel, amelyeknek a fehér kőből épült, keskeny, magas házak és a kövezett sikátorok akkor is városias jelleget adnak, ha csupán néhány lakóházból és egy régi templomból áll az egész. Az emberben óhatatlanul felmerül ugyanaz a kérdés, amelyen Umbria hegyi városkái láttán Szerb Antal tűnődött az Utas és holdvilágban: „Nálunk az emberek mindig a völgyekbe építkeztek, a hegyek alá, itt pedig fel a hegyre, a síkság fölé. Vajon miféle ősi ellenség képe élt az alapítók idegzetében, micsoda iszonyat elől menekültek mindig felfelé, a meredek sziklák oltalmába?” Akárhogyan is volt, az ellenség mára a múlté, Velence egykori hódítóira is csak Szent Márk itt is, ott is felbukkanó kőoroszlánja emlékeztet. Hegytetőn lakni pedig lehet, hogy sok kapaszkodással jár, viszont megvan az a nagy előnye, hogy a távolban látni a tengert.

stat